Bárcsak...

A tegnapi Nőszövetségen én szolgáltam a 2 Korinthus 6,1-10. versek alapján. És az igehirdetés egyik központi szava a "bárcsak" volt. A végén, a beszélgetésnél persze nem úsztuk meg azt a kérdést, hogy a mi életünkben most mi ez a bárcsak...?... Érdekes, hogy ezen nem is gondolkodtam... Mert miközben készültem a szolgálatra, persze végiggondoltam, mennyi bárcsak volt az én életemben is, de hogy most mi ez a bárcsak, hogy mihez kötődik, hát azt nehezen tudtam behatárolni. Aztán azt feleltem, ami a valódi bárcsak jelenleg az életem ezen szakaszában: "Bárcsak a további, előttem álló hónapok is annyi örömet és áldást hoznának nekem, mint eddig!" Mert ez most az, ami leginkább foglalkoztat. Mert az elmúlt másfél hónap nagyon áldásosan telt. Megismertem már jó néhány gyülekezeti tagot, az Alfán is részt veszek és nagyon szeretem látni, hogyan nyílnak meg "idegenek" az Isten ügye előtt. A temetési kántorkodás pedig már az első alkalom óta folyamatosan egyre több erővel és bizonyossággal töltenek el. Nagyon szeretek itt lenni, közöttük. És most, hogy lassan tényleg itt a tavasz, tervezem, hogy körbejárom ezt a csodaszép vidéket. Kaposvár nagyon szép város. De még szebb, ami körülöleli! Lesz mit megnézni.

Kirúgjuk?!

Mégis!

Jó lett volna magamba szívni a tavaszi napfényt. Ehelyett egész nap esett az eső. És mégis...! Az egész nap megtelt örömmel, hálával, szolgálattal, békével, nyugalommal. Minden vasárnap csodás. Nem keserű, sanyargató böjt ez. Sokkal inkább az apró kis csodákra való naponkénti rácsodálkozás, melybe beleremeg a szívem is. És amikor egy ovis csemete azt mondja, Jézusnak varázsa van, attól él újra Jairus leánya... Na ez a nap csúcspontja! Nekem kell ez a "varázs". Jó, hogy a gyermek még hisz a csodában! Az ő életük, az ő szerető kis szívük még képes az emberi értelemmel fel nem fogható CSODA befogadására! Egy élmény velük foglalkozni. Ha csak kicsi is ragad rájuk abból a szeretetből, amit próbálok feléjük sugározni, már nem hiábavaló a munkám. Persze ott vannak eközben az idősek is, akiknek látom a szemükben a fájdalmat, a betegség, a gyász ütötte sebeket, és bizony olykor a könnyeket is. Hogyan is tudnék én a magam 28 évével vigasztalni? Ha fentről nem jön a szó, hiába minden emberi okoskodás. Nem akarok langyos lenni. Akkor kiköp az Úr. Égni szeretnék a vágytól, hogy az első szeretet lángja elevenen lobogjon bennem! Hogy fél év múlva is azt mondhassam: jó nekem itt lenni. Szerető emberek között, városi nép között, akiket igazából sosem szerettem. Most mégis ők a "családom." Istenem, áldd meg a kaposváriakat!

Ragyog!

A gyertya lángja...

Ma újra Alfa volt. Alfa kurzus. A hittel ismerkedőknek. És még mindig égett előttem a három gyertya közül az egyik. Vacsora után szemeztem egy darabig vele. Árva kis gyertyaláng... És rájöttem,, hogy én magam is az vagyok. Mert amint éri egy kis külső hatás, máris mocorog, háborog, ide-oda mozdul, szinte táncra kél. De ha nincs semmi mellette, ha nem fújják, nem érintik, megnyugszik, lecsendesedik, mint vihar után a tenger vize. Mióta Kaposváron vagyok, immár egy hónapja, egyre jobban élvezem azokat a letisztult, tápláló időszakokat, amikor semmilyen külső hatás nem ér. Természetesen nagyon szeretek emberek közt lenni, pezsegni, beszélni, mosogatni (akkor is, ha más szeretne), de nagy áldás átélni ezt a "szélcsendet". Én is gyertyaláng vagyok. Jó, ha az én lángom is felpezsdül, ha vannak körülöttem, akik táplálják ezt a lángot. De az is nagyon jó és hasznos, amikor nincs más, csak ez a kis láng, árván, magában. De sosem egyedül! Mert valaki táplálja ezt a lángot! Isten az. Aki meggyújtott, aki ráébresztett arra, milyen nagy áldás rejlik abban, ha tudok és akarok is Rá hagyatkozni. Nagyon élvezem az itt eltöltött napokat. Nincs idegeskedés, nincs ajtócsapkodás, csak a csend van, Isten közelsége és a "magány nélküli egyedüllét", itt, a tetőtéri kis lakomban. Most nagyon jó. És végre a tavasz is beköszöntött. Nehezen, de ideért. Hálás vagyok. Nagyon. És édesanyám is érkezik. Két hónap után pénteken végre újra látom, átölelhetem, megpuszilhatom. Szégyen, nem szégyen: anyás vagyok. Lassan 28 évesen is. És ezt a kötődést soha nem akarom "kinőni"! Se a hitet. Se a vágyakozást. Se a "borzasztóan szeretlek" érzését.

 Kérlek, Uram, vigyázz a lángocskámra! Tápláld azt, szüntelen!

Váltás

Nem könnyű egy hatalmas létszámú temetés után beesni a játszóházba és átvenni a hangulatot. Nagyon nem. A szívem a torkomban volt, mikor felolvastam az igencsak hosszúra nyúlt búcsúszöveget. Roma családról lévén szó, mindenki búcsúzott mindenkitől. Nem is volt probléma...a versig...Ott aztán én is úgy éreztem, a menten elbőgöm magam. Egyébként is elég rossz pár nap után vagyok, de ez a mai alkalom nagyon kellett, azt érzem. Megerősödtem. Annyira emberi és annyira közeli volt a 29 éves fiú utolsó földi útján való részvétem. És az a zene, amit a komplett zenekar húzott...Szívbe markoló volt az egész! De megint zengett a lelkem mélyéről: "Egyedüli reményem, Ó Isten, csak TE vagy!" És a kezem ugyan fázott, de az arcom és a szívem melegítette az Isten. A márciusi napfényen keresztül, amiért újfent hála, hála! Furcsán hangzik, de a hitemben is sokat erősít, segít ez a temetési kántorkodás. Pulzáló ereje van! Sosem gondoltam volna, hogy ezt így le fogom írni, de ez van: szeretem! Nem munka, hivatás! Ez is egy bizonyságtétel. Hogy bár a szíved megszakad, mégis van hová feltekinteni!! Áldott alkalom minden egyes temetés, mert a búcsúban ott van a "van tovább" reménye is.

Hála,hála,hála!

Szeret az Isten,nincs még végünk,hisz az Ő szeretete megújul minden egyes nappal. Csodás az élet,ha Istennel éled!!!