Kolossé 2, 8-15.

Pál apostol ebben a hitvallásszerű részben rámutat arra a három kérdésre, melyet minden istenfélő embernek fel kell tennie élete során.

1. Honnan indultunk?
2. Hol vagyunk most?
3. Mi vár még ránk?

Teszi mindezt azért, hogy kikristályosodjon előttünk mindaz, amire ő a damaszkuszi élménye után egész életét kívánta alapozni.

Lássuk hát ezeket a kérdéseket, az azokra adott válaszokkal együtt, melyek nem csupán pálé, de mindannyiunké lehetnek.

Honnan indultunk?

A tudós elme rögtön biológiai választ ad erre a kérdésre: emberi akaratból, emberi testből, szüleink akaratából. A keresztyén válasz ennél sokkal több és jóval összetettebb: Isten akaratából, aki már azelőtt ismert minket, hogy az anyaméhben megformált volna. Ahogy egy ének sorai is erről tanúskodnak: „Én még mit sem tudtam Rólad, Te már akkor szerettél, anyám méhétől fogva rám gondot viseltél.”

Van azonban valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül! Az első emberpár esete, bukása nyomán, mintegy annak következményeként, az ember, akiben Isten a teremtésnél örömét lelte, elbukott – eltávolodott a teremtmény a Teremtőjétől. Oda a tisztaság, oda a bűntelenség. Ezért a helyes válasz a „honnan indultunk” kérdésére: vétkek és bűnök sokaságából.

 Márpedig a bűn, a vétek egyre lejjebb húz minket.

Érezzük-e még ma is, honnan indultunk? Amikor jó szóra nehezen, késve tudunk csak jó szóval felelni, amikor a felénk kinyújtott kolduló kézre segítséget megtagadó mozdulattal reagálunk, amikor megfeledkezünk a szeretet nagy parancsolatának második feléről (jobb esetben csak arról), vajon nem az sejlik fel bennünk, hogy honnan indultunk?

A néha jó- néha rossz ember is ilyen, aki még mindig nem tud továbblépni a „honnan indultam” kérdésétől.

De jön a második kérdés:

Hol vagyunk most?

Mi, akik hitvallásunkban, imádságainkban hisszük és ki is mondjuk, hogy Isten Fiát adta, hogy Általa életünk lehessen, mi ezt felelhetjük erre a kérdésre: Krisztusban, Isten Lelke által életre keltettek.

Pál is erről ír. Azok ellen fordul, akik mást próbálnak tanításként ráerőltetni a Kolosséban élőkre.

„titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében( ez az első kérdés felelete), ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket.(második kérdés felelete)”

Olyan ez, testvéreim, ha így olvassuk, mint egy „hitbeli gyorstalpaló”. Az ember felteszi magának a kérdést: „honnan indultam?” s már válaszol is rá: „a bűn nyomorúságából”. „Hol vagyok most?” És már mondja is a választ: „Krisztusban, életre keltett emberként.” Azonban korántsem ilyen egyszerű a képlet. Mert a két életszakasz között nem emberi a kapocs. Senki sem képes emberi okoskodással vagy saját akarattal megöldökölni az ó-embert és felöltözni az újat! Ahhoz mindig Isten élő és ható Lelkére van szükség! Az ember képes rádöbbenni arra, honnan indult, mennyi szenny és csalárdság tapad életéhez, de saját erejéből, bármennyire is szeretné, nem képes átlépni a krisztusi útra! Ahhoz mindig a Lélek vezetése kell! Ahhoz egy eleven, élő, szilárd és széttéphetetlen kötelékre van szükség ember és Isten Lelke között!

Tetszett Istennek, hogy emberré legyen Krisztusban. Ez a kulcsa mindennek. Ebben áll a nagy váltságmű: Isten az Ő Egyszülöttjében, Krisztusban, a keresztfára szegezte az adóslevelet. Azt az adóslevelet, amit mi sosem tudtunk volna visszafizetni emberi erőnkből. Amit magunkkal hoztunk, megannyi bűnünket, vétkünket, Isten egyetlen pillanat alatt, Fia halála által eltörölte, megsemmisítette. Egy teológus a régi időkben így fogalmazta meg ennek az adóslevélnek a lényegét:

“Egyszer s mindenkorra jött el

Krisztus, megtalálta örökölt adóslevelünket, amelyet Ádám írt alá. Ő

vetette meg a tartozás kezdetét, mi meg növeltük az adósságot utána

elkövetett bűneinkkel. Az átkot, bűnt, halált és ítéletet hozott.

Mindezt eltörölte Krisztus, és megbocsátotta. Pál kiáltja és mondja:

»A bűn ellenünk szóló adóslevelét megsemmisítette, a keresztre

szegezte.« … Ezt nem valamiféle zugban, rejtekben… tette. Azért,

hogy lássák az angyalok, lássák a hatalmasságok is, lássák a gonosz

démonok is, sőt maga a Sátán is, akik adósokká és elzálogosítottakká

tettek minket, uzsorájuk áldozataivá. Széttépetett az adóslevél, hogy

többé ne támadhassanak minket. Mivel az első széttépetett,

vigyázzunk, nehogy új adóslevél szegeződjön!”

Isten Krisztusban széttépte és megsemmisítette mindazt, ami bűnös, ami emberi, ami elszakít minket a Vele való közösségtől. A „hol vagyunk most” kérdésére tehát merjük bátor hitvallókként ezt felelni: Krisztusban, új emberré teremtve, melytől nagyobb ajándékban nem is lehetne részünk!

De miért történt mindez? Miért könyörült meg Isten a gyarló emberen? Honnan ez a „mégis-kegyelem”? És mi lehet erre a csodára az ember válasza? Ez már a harmadik kérdést foglalja magában:

Mi vár még ránk?

Pál apostol szavain keresztül erre a kérdésre is választ találunk. A bűnbocsánat minden ajándéka, a kegyelem és az örök élet. Ez mind azokra vár, akik képesek kimondani: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Aki hiszi, hogy a bűnbocsátó Isten arra is képessé teszi Lelke által az embert, hogy többé ne akarjon vétkezni. Milyen áldott dolog rádöbbenni arra, hogy végre tudok többé nem vétkezni. Míg a bűn hatalma alatt él az ember, nem képes nem vétkezni. De a Krisztusban új életre keltett, újjászült Új-ember képes többé nem vétkezni. Mert erő, Istentől nyert erő lesz a birtokában. Mely által újra helyreáll a természetes, a kezdetekben oly tisztán megjelent rend és kapcsolat Isten és ember, Teremtő és teremtmény között.

Fontos feltenni az első két kérdést: „honnan indultunk” és „hol vagyunk most”? De még fontosabb rákérdeznünk arra, hogy Istennek milyen elkészített kegyelmi ajándéka vár még ránk? Adja a Kegyelem Ura, hogy mind a három kérdésre őszinte szívvel, hitbeli bizalommal tudjunk és akarjunk felelni!

Ámen.

Galata 5,13.

Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.

Galata levél 5,13.

Nem véletlen, kedves testvéreim, hogy az 5. fejezet végig az igazi szabadságról szól. Pál az elméleti tanítás után rátér a gyakorlatban történő alkalmazásra. Krisztus szabadságra szabadította fel övéit, de ezzel a szabadsággal ÉLNI kell, nem pedig visszaélni azzal!

Az Isten Lelke által vezetett ember minden időben, minden történelmi korban rá kell döbbenjen arra, mit is jelent ez a szabadság Krisztusban.

Szabadságra lettünk elhívva. De mit jelent ez a gyakorlatban, életvitelünkben?

3 gondolatban, 3 rövid pontban szeretnék most rávilágítani, hogyan élhetünk helyesen, hitelesen Istentől nyert, Krisztus által hitben megtapasztalt szabadságunkkal.

A szabadság hivatás.

A szabadság küzdelem.

A szabadság szolgálat.

1.) Krisztus a lehető legtisztább példáját adta annak, hogyan lehet Istennek tetsző módon élni szabadságunkkal. Ebben áll a mi hivatásunk. Mert a mi szabadságunk egyben hivatásunk is: kihívás és elhívás egyben.

Isten kihívott minket Lelke által a bűn fogságából, szorításából. Ezáltal felszabadulhattunk mindattól, ami megkötözte életünket, ami elválasztott minket Istentől. Annak felismerése, hogy már összeroskad az ember bűnei nyomása alatt, elvezethet odáig, hogy rádöbben: van Valaki, akinél leteheti élete megannyi nyomorúságát.

Hivatásunk azonban nem csupán a bűntől való elfordulásban áll, hanem a Krisztushoz való odafordulásban is. ez az elhívás. Az egyik gyülekezetben egyre többet megfordult a börtönből csak nemrég kiszabadult fiatalember. Ő felismerte az egyetlen szabadulást, az igazi szabadságot. Egy-két gyülekezeti tag láthatóan nehezen fogadta be a férfit, de ő a legjobb utat, a legjobb részt választotta, a krisztusi utat.

2.) Hivatásunk felismerése azonban korántsem ilyen könnyen megy. Az emberi élet nem egy automata, ahova bedobjuk a bűnt és máris megkapjuk a bűntelenséget!

A szabadság, mely hivatás életünkben, egyszersmind küzdelem is. A reformátori tanítás alapján pedig állandó küzdelem, ahogyan Luther is mondja, és ahogyan mi is valljuk: az ember egyszerre igaz (megigazult) és bűnös. Megöldökölte magában az ó embert, hogy teret engedjen az új embernek. Hogy többé ne kelljen a bűn hatalma alatt vergődnie, szenvednie!

Ám a lélek örökös harcban áll a testtel. Mert hiába kész a lélek, ha a test erőtlen. Szabadságunk örökös emberi harcot, küzdelmet jelent.

De nyugtat a tudat, hogy küzdelem nélkül nincs szabadság. Maga Isten adja mellénk Lelke erejét és vezetését, hogy meg tudjunk maradni e küzdelemben, hogy mi is ki tudjuk mondani: Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok csak igazán erős, mert az ÚR az én erősségem!

3.) A szabadság hivatás és állandó küzdelem. De még ennél is több! Mert szabadásunk mit sem ér, ha nem szolgálunk általa mások felé! Ezért a szabadság szolgálat is. Hit által való, egymás közötti, szeretetteljes szolgálat. A diakóniában jelenik meg ez a szolgálat a legszebb formában: a szabad ember, a krisztusi ember örömmel és hűséggel tud szolgálni mások javára és épülésére. Mert a szabadság, melyet megtapasztal, mellyel élni tud, de visszaélni sosem, felszabadítja őt a krisztusi szeretet megélésére, gyakorlására.

Ő az, akivé Isten mindnyájunkat formálni szeretne. Ő az, aki „szívét osztja szét”, hogy szolgálata által ő maga is meggazdagodhasson. Így tesz készségessé minket a Krisztusban megélt szabadság arra, hogy a másik emberért is szolgálatot tudjunk vállalni.

Mert a szabadság

a megélt hivatás

a kitartó küzdelem

és a másokért való szolgálat életünkben.

Ebben erősítsen meg minket a hatalmas, erős Isten!

Ámen.