Alma és kegyelem

Bicikliút mellett, egy ház előtt, kosárban, gyönyörű almák halomban, a kosárra ráírva: ingyen elvihető. Néztem egy darabig, később is jártam arra, senki nem vett belőle. Ingyen nem kellett, mert ami ingyen van, az gyanús. Pedig nagy szeretettel tették ki a kosárral teli almát, és akik arra jártak, és észrevehették, boldogan élhettek volna az üdítő lehetőséggel, az augusztusi forróságban. Ehelyett „megúszható” módon vettek almát a piacon; mert ingyen nem kell, drágán sem kell, hanem úgy „megúszható” módon, kifizethetően, aztán el van rendezve a dolog. Valahogy így vagyunk az Isten kegyelmével is: - ingyen nem kell, mi van ma ingyen, ez megbotránkoztató; - de kifizethetetlenül drágán sem kell, ez is értelmezhetetlen; - hanem egyezzünk meg Uram, úgy „piaci” áron, úgy kifizethetően, megúszható módon; adsz, mi megadjuk a „piaci” árát, aztán minden maradjon a régiben, hagyjuk egymást békén. Ezzel a lelkülettel azonban megtagadjuk az Urat!

Egy kis Müller Péter

Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát. Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában. Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. A kegyelem pedig - ebben a kőkemény törvényvilágban - csoda.

Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.

Egész héten ez az egyetlen igevers van a fejemben, sőt:a szívemben. Olyan hirtelen és könnyen el tudunk magunktól engedni dolgokat, érzéseket, embereket. Persze nem mindenkinek megy ilyen könnyen. Na meg ugye annyi de annyi minden egyébbel lehetne folytatni ezt a mondatot: nem bocsátlak el, amíg... Jákób nagyon akarta azt a bizonyos áldást. Meg is kapta, el is nyerte. Mert semmi másra nem vágyott ott és akkor. Számára nem volt kérdés, mitől lesz teljes az élete. Isten áldása kell, de az nagyon, mindenek előtt! És tusakodott, teste fájdalmáig. És győztes lett. 

"Győztes leszek, csak légy, Uram, velem!"

Áldom az Urat,mert méltó arra, hogy mindenért Őt áldjam. Áldom Őt,mert valóban mindent oly szépen intézett,hordozott,táplált,megtartott és marasztalt. Áldom az Urat,mert nem tehetnék másként.

Ne akarj kérdőjelet rakni oda,ahova Isten pontot tett!

Mit adott ez a hét hónap?

Tanultam már eleget. Nyolc év elemi, négy év gimnázium, öt és fél év teológia, aztán újabb három és fél év teológia. És jött a gyakorlat egy városi gyülekezetben. Somogyország szívében. Messze a családtól, messze a Kedvestől, de még a barátoktól is. Tanultam már eleget. De ez a hét hónap is a tanulásról szólt, szól ma is. Forgatva a Szentírást egyre több dolgot tudtam meg a somogyi életről, emberekről, de saját magamról is. Hiszem, hogy sokat tanultam az itt lévő emberektől. Szeretetet, alázatot, bátorságot, tiszteletet. Mindazt, amire jó lesz évek múlva lelkészként majd visszaemlékezni. Eleinte nagyon keserédes íze volt számban az ittlétnek. Nehezen tudtam megtalálni a helyem, holott úgy tűnt, már az első percben "megszerettettem" magam a nénikkel, bácsikkal, presbiterekkel, gyerkőcökkel. Jobban mondva Isten úgy intézte, hogy megszeressenek, elfogadjanak itt. Most lassan vége a gyakornokságnak. Jön a segédlelkészi év, holnap már azt is fogom tudni (talán), hogy maradok-e itt vagy esetleg elég volt ennyi belőlem?... Ki tudja?... :) 

Újra előttem a kérdés: mit adott ez a hét hónap? Szívósságot. Hogy ne nyávogjak annyit a távolság miatt, mert a szeretetben nincs távolság. Reményt. Arra nézve, hogy az én Atyám mindent pontosan úgy rendez, ahogy jónak látja, s amiből nekem is javam származik. Erőt. Akkor, amikor a sírás kerülgetett, mert minden összegyűlt, amikor jó lett volna anyai ölben megbújni, de lassan harminc felé ez már egyáltalán nem illő... :) Tanultam már eleget. De még mindig van mit tanulni. És ha jó úton haladok, akkor erre lesz is még alkalmam. Akár itt, akár máshol, de biztosan lesz még tanulnivaló. 

A leggyakoribb szó...

...ami eszembe jut: hála. Nem a magány, nem is a távkapcsolat, de még csak nem is a honvágy, amiért 500 km-re vannak a családtagjaim, hanem a hála. Az a mindenkori érzés, amely betölti minden egyes napom. :) Isten szeret! Nagyon szeret! És én erre csakis hálatelt szívvel tudok válaszolni. És alázattal. Mióta Dunántúlon vagyok (2009 ősze), megtanultam értékelni és megélni ezt a fogalmat: alázat. Kellett az iskolába, a tanárokkal és a diákokkal szemben, bár nagyon nehéz volt. És kell most, a szolgálati helyemen, Kaposváron is. Hálás vagyok Istennek mindazért, amit átélhettem, mióta itt vagyok "Somogyországban". És mert hálás vagyok, alázatos is. Számomra ez a kettő összefügg.