Őszi borongós

 Minden, mi emberé,

szélfútta hatalom.

Ma tiéd, holnap enyém,

ingatag alapon.

A kicsiny naggyá vágyik,

a nagy újra gyermek lenne,

örül egyik, sír a másik,

elmúlt idők sorsa benne.

Most a könnyek is beszélnek,

siratják a sok emléket.

Könnyes szemmel is remélnek,

így telnek el hetek s évek.

Kálvin imája

 

Az 50. zsoltár és én

Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az Úr szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét. Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.) Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz.Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül! Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását. 

 

 

Az 50. zsoltár fájdalmas panasz, de őszinte vallomás is egyszerre. Panasz, amikor a szerző az emberekre tekint és látja, milyen üres lett hitük megélése - de vallomás, bizonyságtétel is arról, hogy Isten hív, vár magához, eldöntötte, hogy megszabadítja és megújítja az Őt kereső és megtaláló szívét, életét. Számomra ez az 50. zsoltár. Egy új kezdet nyitánya, egy prológus, aminek a folytatása, kibontakoztatása már a mi felelősségünk. Mire figyelünk, mikor ezt a zsoltárt olvassuk? Mit indít el bennünk? A panaszt, ahogy mi is a zsoltár szerzőjével együtt siratjuk azokat, akiknek megfakult a kegyességük? Vagy a hívást, a misszionáló szeretet hangját, amelyben másokat és magunkat is a mindeneket újjáteremtő Isten közelébe, lába elé hívjuk? Egyáltalán mikor tudtunk utoljára Isten mellé szeretni, imádkozni a Tőle elszakadtakat? De nem is megyek ennyire messze: amikor a mi kegyességünk lett, vált formálissá, vissza tudott-e csábítani magához Istenünk? 1. Isten hív, kér, vár: Hívj engem segítségül! Gyere közelembe! Tégy próbára! Zörgess és ajtót nyitok neked! 2. Aztán jön a következmény, mindig ugyanúgy: megszabadít az Isten. Mert irgalmas, szeret, naponta üdvözít, megment, megszabadít. 3. Te pedig ezért dicsőíted Isten. Sokszor az első kettő rendben lezajlik, de elmarad a harmadik. A szív őszinte magasztalása, hódolata, dicsőítése elmarad. Milyen csalódott lehetett a Mester, mikor a tíz meggyógy ított leprásból csak egy ment vissza Hozzá hálát adni. De aztán ránézett erre az egyre, látta hitét, örömét és máris érezhette magában, öröm van az Isten országában egyetlen megtérő bűnösön is! Ezért megy el az elkóborolt juh után. Nem azért, mert a kilencvenkilenc már nem kedves, hanem mert az az egy is értékes, kedves Istennek. Ő pedig hívogat, vár ránk rendületlenül, örök hűséggel...

Áldást hoz...

 A csendes ragaszkodás áldást hoz.

(Márkus Mihály esperes)

Steinbach József gondolata

 ...aki a napba néz, annak ragyog az arca, de valójában nem az arca ragyog, hanem a nap fénye az arcán, így aki az arcára néz, látja ezt a ragyogást, míg végül maga is kénytelen a fényforrás felé fordulni, megfordulni, „hátra arcot” végezni, megtérni!

Novemberi imádság

 

Megtartó Istenünk, erőnk, támaszunk, szabadításunk! Hálaadással és magasztalással csendesedünk el Előtted egy újabb hónap elején, mely egyedül a Te kegyelmed jeleként lehetett a miénk. Áldunk azért, hogy elcsendesíted háborgásainkat, hogy a Te szereteted tengerében fürdőzhetünk naponként. Hamarabb tudod, mint bárki körülöttünk, mennyi fájdalom és veszteség van bennünk, s Te azokról is pontosan tudsz, amiket mások nem vesznek észre rajtunk. Tudod, mennyi emléket é
s sebet viszünk Eléd ebben az utolsó előtti hónapban. Nálad van a vigasztalás! Nem csupán elkészíted, hanem el is hozod nekünk. Mellénk, s még közelebb, a szívünkbe. Magasztalunk azért, amit most még csak homályosan látunk, de egykor majd színről színre. Köszönjük, hogy valóban a legjobbat akarod teremtményeid életében, bocsáss meg, amikor ezt nem vagyunk képesek meglátni, felismerni, s nem tudunk ebben megbékélni! Tudjuk jól, hogy minden könnyet letörölsz, erre kérünk novemberünk egészében, hogy jöjj közel, maradj velünk, mert nincs másban reménységünk, egyedül Benned! Ez azonban a legtöbb, amit nekünk ajándékozhatsz atyai szívedből. Vigasztalj minket, Urunk, mert vigaszodra és áldásodra várunk! Készíts szállást magadnak az életünkben, a szívünkben, a hitünkben! Ma és minden napon ölelj át bennünket! Ámen.

Eszetekbe juttatom az evangéliumot.

 

Tanári bibliaóra


1 Korinthus 15,1
„Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.”

Kedves Testvérek,
Szeretett Pedagógusok!

Rengeteg kérdés eszembe jutott a hallott igei mondat kapcsán. Ilyenek: Mit kell eszünkbe juttatni? Kinek? Milyen okból? Milyen céllal? Milyen érzés ez nekünk? Milyen érzés annak, aki ezt meglépi felénk? Egyáltalán miért teszi? Kötelességből? Feladatként? Belső indíttatásból, szeretettel vagy ellenkezőleg, kioktató hangon? Engem mostanában kellemetlenül érint, ha számomra evidens dolgokat 2-3x eszembe juttatnak. Pedig megtörténik- akkor is, ha nekem ez nem tetszik. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy még ennyit se néznek ki belőlem, hogy 1-2 fontos dolgot képes vagyok a fejemben tartani.

Azt mondja Pál a kiemelt mai bibliai mondatban: eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot. Ki mondja ezt? Az, aki - miután személyesen is találkozott az Evangéliummal, Isten Jó Hírével, Krisztussal magával, mindig erre alapozott mindent. Akinek az életét, a gondolkodását, az indulatait ez az evangélium teljes egészében, gyökerestől megváltoztatta, és arra vágyik, hogy mások, minél többen átélhessék ugyanezt. Kiknek mondja? Azoknak, akiknek minden más előtt és felett erre van igazán szükségük: az evangéliumra tekinteni. Arra, egyedül arra alapozni.

Sok probléma volt ugyanis a korinthusi gyülekezetben, pedig azzal kezdi Pál a levelét, hogy ez egy meggazdagított gyülekezet: 1,5. ŐBENNE MEGGAZDAGODTATOK MINDENBEN. Sőt, azt is írja rögtön a levele elején: nincs hiányotok semmilyen kegyelmi ajándékban. Aztán jön a problémák kifejtése, mert az világos, hogy Krisztus népe sem mentes a viharoktól:

szakadás


pártoskodás


dicsekvés


viszálykodás


gőg


paráznaság


pereskedés


szabadosság


pogány szokások beáramlása


úr-szolga viszony kérdése


gyülekezeti rend


úrvacsora


társadalmi rétegek feszültségei

Van persze egy gyönyörű rész, az ismert 13. fejezet a ♥️himnusszal, de előtte és utána csak a problémás területeket és azok megoldásainak útját vizsgálja az apostol.

Aztán eljut a 15. részhez, amely teológiailag is csúcspont, csúcstétel: a feltámadás gondolatát fejtegeti. S kezdi a legfontosabbal: eszükbe akarja juttatni az evangéliumot. A Zsidókhoz írt levél nagy kérése jön elém ezen a helyen: Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére…

Ez a Jézus is arról beszél szeretett tanítványi seregének, hogy mennyire fontos az emlékeztetés: A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

Ha Isten Szentlelke eszünkbe juttat mindent, amit Isten megígért és Fiában bizonyított nekünk, egészen más szemmel nézünk majd az életünk buktatóira, próbáira, hovatovább: kudarcaira is!

Eszetekbe juttatom, írja Pál, de nem azért, mert teljesen elfeledték és kifordultak magukból. Nem azért, hogy kioktassa őket, mintha ő olyan tökéletes hívő lenne, hisz azt is írja magáról, hogy bűnösök közt ő az első.

Az oka az, hogy elfeledték, milyen az, amikor az evangélium tüze melegíti át az embert. Langyosak, s az ilyenekre maga Isten mondja, hogy kiköpi a szájából. Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. A cél pedig az, ami az okkal is összefügg: hogy minden dolgunk, döntésünk, tettünk és szavunk, mindenünk alapja az evangélium maga legyen.

Talán benneteket, pedagógusokat, a templom tornya vagy az osztálytermekben lévő igei üzenet mindig emlékeztet arra, ki és mi az életünk alapja, honnan érdemes indulnunk, amikor egy újabb nap adatik ajándékként. Ma az apostol is üzen: én is eszetekbe juttatom! Halljuk hát meg az örömhírt és erősödjünk meg ebben: Isten nem a bűneinket, a kigondolt, elmulasztott, kimondott vagy megtett vétkeinket nézi, hanem naponként eszünkbe juttatja az evnagéliumot, hogy van megújulás, van vigasz, van folytatás, Benne van beteljesedés!
Legyen ebben örömünk, erőnk és áldásunk ma is!
Ámen

Kiárad

 Végül kiárad ránk a lélek a magasból.

Ézsaiás 32,15

Nézegettem a teremtés hete három kulcsszavát. Elbukás. Megtérés. Újjáteremtés.

Aztán megláttam a harmadik nap, vagyis a mai nap szavát, Lélek, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Számomra a hármat ez köti össze. Ez az erő, ez a személy, ez az élő Lélek. Isten Lelke.

Mert ha Ő nem jön közel, ha nem dobbantja meg a szívem, ha nem szembesít az óemberrel, ha nem mutatja meg tiszta tükörként, hol rontottam el, hol és mikor távolodtam el Istentől, akkor soha nem szembesülök azzal a ténnyel, hogy elbuktam. Nem elbotlunk, mert az csak egy pillanatra szól. Elbukunk - és ez egy életen át kísér minket, nyoma van bennünk. De minden elbukás egy áldott lehetőség a változásra. Minden elbukás emlékeztető arra, hogy lehet Isten nélkül élni, de akkor pont olyanok leszünk, mint a tékozló fiú a jézusi példázatban. Elbukunk, de ez nem a vég. Ott ülünk a mélyben, de jön valaki, aki felemeli a tekintetünket. Aki emlékeztet arra, hogy nem csupán test vagyunk, hanem valaki ebbe a testbe saját lelkéből lehelt.

A megtérés a második szavunk. Ez az a pillanat lehetett a tékozló fiú történetében, amikor elindult haza, vissza a szülői házba, vályútól az otthonig. Nem a vályú mellett ülve jutott el ide, hanem útközben hazafelé. S ahogy ment haza, egyre hevesebben dobogott a szíve. Mert a megtérés nem egy pillanat, hanem folyamatos vágyódás, kijózanító lelki és szellemi változás. Valami radikális fordulat, ami elkezdődik és kitart egy életen át. Ehhez is Isten Lelke kell, mert Ő jobban vár, mint amennyire mi várunk rá. És jobban is keres, mint amennyire mi Őt. A megtérés találkozás Istennel. Naponta, Lélek által.

S végül az újjáteremtés. Az a jó, hogy a teremtés hetén nem csupán a Föld teremtése áll előttünk, hanem az ember újjáteremtése is. Ez is csak a Lélek által lehetséges. Jézus azt mondja, felülről, újonnan kell születnetek. Hogy megy ez végbe? Kiárad ránk a Lélek a magasból. Isten megálmodta, megígérte és megcselekedte. Elküldte Lelkét, hogy erősítsen, vigasztaljon, tanítson, örömre vezessen. Hogy összekössön minket Vele.

Ma, amikor a zene és az idősek világnapja is van, legyünk hálásak ezért a lélekért!

Max Lucado

 Nem tudjuk irányítani a világot, de rábízhatjuk Istenre.

 

Charles Spurgeon mondta

 

Nincs más vallás az ég alatt, csak Isten evangéliumi Igazsága, amely a jelen üdvösséget tanítja!

Lehetetlen

 

Hála neked, Uram Jézus - ismeretlen szerző

Hála neked, Uram Jézus: 

mindenért, amit megadtál,

mindenért, amit elvettél, 

mindenért, amit megbocsátottál, 

mindenért, amit megakadályoztál, 

mindenért, amit megengedtél, 

mindenért, amit megelőztél, 

mindenért, amit ajándékul adtál, 

a miattam, helyettem, érettem

hordozott keresztedért, és 

a hajlékért, amit a mennyben 

nekem elkészítettél.

El nem múló örök hála neked, 

Uram Jézus, hogy engem is

szeretetedbe fogadtál!

Hűtlen és hűséges pásztorok

 

Ezékiel 34,9-10a

“Ezért ti, pásztorok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr: Én most a pásztorok ellen fordulok, és számon kérem tőlük a nyájamat.”

 

Szó szerinti és átvitt értelemben is meghatározó a pásztorkodás a Szentírásban. Szó szerint azért, mert megélhetési forrásként alapvető munkának számított, átvitt értelemben pedig a vezetők, szolgálattevők is annak számítottak. A mai szakasz, a 34. fejezet, kiábrándítóan kezdődik, majd páratlan isteni ígérettel folytatódik - az már a holnapi rész lesz, ma még a szomorú valóság áll előttünk. Böjti időben járva, Istenünk nekünk is ugyanolyan lelkülettel szól, mint a prófétai korban, ugyanúgy üzen, mérlegre tesz, felénk fordul / csak remélem, hogy nem ellenünk / és bizony bennünket is számon kér.

Nem hiába írja János az első levelében: nagyobb a mi szívünknél és mindent tud -> a jót is, amivel nem szabad kérkednünk, de a rosszat is, a bűnt, amit oda kell vinni Elé!

Amíg a jó pásztor megérkezik és elkezdi uralkodását, Isten nem hagyja szó nélkül a hűtlen pásztorok lelkületét, “munkásságát”. Sok rosszat megtudunk a vezetőkről, akikre sokak bízattak. Azért mondjuk így, mert társadalmi-és vallási vezető rétegnek egyaránt szól ez a szakasz. Egy bibliamagyarázó így fogalmaz: Ezékiel idejében a pásztorok ragadozókká váltak. Ezt a ragadozói hozzáállást részletezi a próféta, s mielőtt - nem is olyan sokára - a kettős örömhírről beszélne: 1) jön a jó pásztor, ki megemlékezik az elfeledtekről, 2) Isten a kőszív helyére hússzívet ad, új szív és új lélek lesz az Úr ajándéka Övéinek, előtte még itt a fájó, kemény valóság:

a pásztor magát legelteti. Nem foglalkozik a rá bízott nyájjal. Legyen szó királyról, papról, prófétáról, vagy akár a legszűkebb körre, a családra gondolva, a családfőről, mindig veszély és kísértés ez: magam legeltetem, az én igényeim, az én szükségleteim fontosak, minden egyéb csak ezután jön (már ha jön). Istennél viszont ez teljesen másként van! Ő soha nem egyénben, mindig közösségben gondolkodik! Képzeljünk magunk elé egy táblát, aminek egyik oldalán az Ezékiel 34-ben olvasható hűtlen pásztorok szerepelnek, belőlük is néhány kicsit sem kedves fogalom: hűtlenség, korrupció, zsarnokság, kizsákmányolás, énközpontúság, hatalmi visszaélések, önzés, ravaszkodás. Van azonban a táblának másik oldala is, ahol a János 10 alapján ezek találhatók: szeretet, gondoskodás, bizalom, oltalom, vezetés, hűség, támasz, önfeláldozás, elköteleződés, jövőkép. Míg az egyik oldalon azt látjuk, hogy az én mindig sokkal fontosabb, mint mások, addig a másik oldalon éppen fordítva van ez. A másik oldal, János 10, a jó pásztort állítja elénk, példaként. Ő nem hűtlen pásztor. Ő ismeri, szereti, vezeti, óvja a rá bízott nyájat. Nevén szólítja azt, aki rá van bízva, az pedig meghallja és követi hangját. Jézus önvallomásában megtaláljuk mindazt, ami a mai szakaszban, szakaszból hiányzik. Isten rendje, szándéka, terve nem ez. Fel is emeli ellene szavát. Szól, fordul, számon kér, de majd kegyelmez is. Többé ők maguk nem lehetnek pásztorok, de lesz pásztor felettük!

Szomorú belegondolni, hogy ezek a pásztorok a prófétai korban duplán, sőt triplán is kudarcot vallottak: 1) hűtlenek Istennel szemben 2) hűtlenek a nyájjal szemben 3) hűtlenek saját magukkal szemben, hiszen képtelenek saját hivatásukat, szolgálatukat betölteni. Arcul köpik saját elhívásukat. Valaki - a LEGnagyobb - odaállította őket, ahol segíteni, vezetni, támogatni, példává válni kellett volna, de elbuktak, mert épp az ellenkezője valósul meg; a 10. versben ezt találjuk: megeszik a nyájat. Sok Ezékiel prófétánál a képes beszéd. Sok hasonlatot, példázatot használ - mai szakaszunk is ilyen. Kizsigerelik, leuralják, semmibe veszik azokat, akikről gondoskodni kellene, mert ez lenne Isten célja velük. A másikkal, a másikért lenni. Ehhez képest a kegyetlen valóság ez: erőszakosan és kegyetlenül uralkodnak rajtuk.

Préda lett a nyáj. S ebben hatalmas felelőssége volt a pásztoroknak, akik hagyták, engedték ezt, hogy ez az állapot beállhasson. A pásztor őriz, felügyel, elhárítja a veszélyt, terelget, szeret, törődik, gondoskodik a keze alatt lévőkről. Hogy mi a valóság akkor? A vezetők korruptak, a nép nyomorog. S mi van a kettő között? Hol tud ez a kettő úgy összekapcsolódni, hogy abból gyógyulás legyen? Isten terve, kegyelme és jósága a kapocs, mert ez az állapot még nem a vég! Nagyon mély, fájdalmas és kilátástalan ez a helyzet, de Isten már látja azt, amit a hűtlen pásztorok és a nyomorúságban rekedt nép még nem: LESZ változás. Ez a változás Isten akarata. Ő maga jön el népe közé. Erről már a folytatás beszél, a 11. verstől.

A mai szakaszunk nagy szava a hűség. Hűség Istenhez, másokhoz, önmagunkhoz, a szolgálatunkhoz. Sokféle jelzőt aggatunk másokra és magunkra is. Ha most csak egyetlen szót, jelzőt lehetne, vajon a hűség lenne az? Adja Istenünk, hogy soha ne hűtlen, hanem mindig hűséges pásztorai lehessünk, akiket használni tud és fog is üdvözítő tervében! Ámen

 

Mit gondoltok a Krisztusról?

 

„Mit gondoltok a Krisztusról? Kinek a fia? Ezt felelték: Dávidé.." (Máté 22,42)

Gondolatban egy evangélizációs istentiszteleten ülök, sok kereső, érdeklődő ember között. Az igehirdető lelkész még nem érkezett meg, igazából senki nem tudja, mi fog ma itt történni. Vagyis van néhány ember, aki pontosan tudja: itt ma életek változhatnak meg, a szomorkodók megújult örömmel térhetnek majd haza, sokan rátalálhatnak életük valódi céljára és értelmére. Megérkezik a várva várt igehirdető, akiről talán némelyek azt feltételezik, hogy a mai este központi alakja, ám éppen róla kezd el beszélni, egyetlen kérdést feltéve: Mit gondoltok Krisztusról? A hallgatóság kap néhány másodpercet, hogy a szívében, gondolataiban válaszolhasson, aki szeretne, a feltett kérdésre. Bizonyára akad olyan, aki azt feleli (de csak benn, magában, a belső szoba csendjében): én ugyan semmit, vagy alig valamit, hiszen nem ismerem Őt, bár már hallottam Róla korábban. Bizonyára akad olyan is szép számmal, aki a lelkész helyett tudná sorolni, kicsoda ez a Jézus, micsoda páratlan tulajdonságokkal is bírt itt a földi úton járva!

A mai szakasz igazi nagy kérdése pontosan ez. Ennyi és nem több: Mit gondolsz Krisztusról? Kicsoda neked ez a Krisztus? A mindenkori tanítványokat is utoléri ez a kérdés, mert az életünket határozza meg. Ki neked Krisztus? Egy híres történelmi személy? Netán életed Megváltó Ura? Számomra Péter válasza a legszebb erre a kérdésre: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Micsoda bizonyságtétel! Arról vall itt Péter, hogy aki előtte áll, nem más, mint Isten nagy ajándéka az emberiségnek. Arról vall, hogy aki az ő életét megváltoztatta, képes megváltoztatni bárki életét a földön! Ezen áll vagy bukik egész életünk: kinek mondjuk Őt? Kinek tartjuk Krisztust? Földi őse a nagy király, akit minden zsidó ismert, akire nézve megígértetett a megváltás: Dávid. Azért mondják, hogy Ő Dávidé. Isteni eredete, az Atyától való alászállása azonban már egyáltalán nem ilyen bizonyos-legalábbis sok írástudó és farizeus így vélekedett Jézusról. Egy egyszerű ács fia ugyan hogyan bírhatna isteni erővel? A zsidók szemében a legnagyobb istenkáromlás az volt, ha valaki azt mondta magáról, hogy bizony ő Istentől való. Jézus ezt a tényt számtalan alkalommal bizonyította is, mégis akadtak rengetegen, akik ezt támadták. Kinek mondjuk Krisztust? Erőnek, Hatalomnak, Kegyelemnek, Isten Ajándékának? Milyen szépen írja a prófécia: “Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézsaiás 9,5.) Adja Isten, hogy meg tudjuk válaszolni, kicsoda nekünk Krisztus! Ámen.

Aranylakodalom

Alapige: 2 Kor. 3,18.

Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. 

 

Kedves Házaspár, Kedves Ünneplő Sereg!

1973. június 20-án, Budapesten, ezzel az igével indított el benneteket dr. Költő Gyula Nagytiszteletű úr: Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.

Akkor arról hallhattatok egy hozzátok igen közel álló ajkáról, hogy mennyire szükséges ez az át/elváltozás, hogy megy végbe és milyen eredményt, áldást hozhat az életetekbe, közös utatokba. Ha nem is emlékeznétek már rá, akkor is szem előtt lehet az elhangzott esketési igehirdetés, hiszen méltó helyet kapott Nagytiszteletű Költő Gyula lelkipásztor írásban is megjelent prédikációs kis kötetében.

Ma, az 50. házassági évfordulón nyugodt szívvel elmondhatnám az épp a sorban 50. esketési beszédet a kis könyvből, mégsem így teszek. Hiszen mennyi minden történt azóta, 50 év elteltével veletek, bennetek, körülöttetek!

Az ige változásról, elváltozásról beszél, ezt ti is megéltétek az elmúlt 50 év alatt. Változott az a sereg, az a kis csapat is, amely veletek ünnepel, amely titeket köszönt és értetek, a közös útért ad hálát Istennek. Talán ti magatok is sokat, sok dologban változtatok, de hogy az átélt közös idő alatt összecsiszolódtatok, egészen bizonyos. Nekem személyesen is nagy öröm volt hallani arról, hogyan éltétek meg ezt a fél évszázadot. Beszéltetek, meséltetek a kezdetekről, a jegyesség idejéről, az esküvőt megelőző szomorúságról, hogy sajnos kevesebben ünnepeltetek, mint amennyien szerettetek volna. Jó volt hallani arról, ami sokaknak nem sikerül, nektek mégis megadta Istenünk: egy nap se ment le a ti haragotokkal, ahogy a Bibliában Isten is ezt kéri Övéitől, Pál apostol tolmácsolásában. Szándékosan külön-külön kérdeztelek benneteket arról, ami a szívetekben van a közös úttal kapcsolatban. Éppen ezért volt különösen is jó azt hallani, hogy csaknem teljesen ugyanúgy vallottatok mindarról, amit átéltetek.

A Mindenható Isten, aki ezt az 50 évet szeretetével kísérte végig, megadta Nektek azt az áldást, amiről ti is vallottatok: mindent meg tudtatok és meg is tudtok beszélni. Amikor egyikőtök gyengébb volt, a másik tudott erősebb lenni, és ez oda-vissza működött. Mindketten úgy álltatok Isten színe elé 50 éve, hogy az, amire áldást kértek, egyszeri és megismételhetetlen. Ezt az egymás melletti elköteleződést akarta és tudta kegyelmével és szeretetével megáldani Isten. Bővült a család 3 gyermekkel, majd unokákkal is, ők most mind veletek együtt adnak hálát a fél évszázad sok örömteli pillanatáért. Rátok kifejezetten igaz a jézusi felismerés: Amivel csordultig van a szív, azt szólj a száj. Szólta 1973 előtt már 2 évvel is, jegyességetek idején, szólta abban a bizonyos 73-as szép esztendőben és szólja szívetek teljességét őszintén, de soha nem bántóan azóta is.

Adjatok ma újra hálát Istennek a közös út minden percéért! Tegyétek úgy, ahogy- hiszem, gyakran tettétek is: hálát adtatok a társért, a másikért a Teremtőnek! Adjatok hálát azokért, akikkel Isten a közös út kezdetén gazdagított, s azokért is, akik azóta álltak mellettetek örömben és bánatban! Adjatok hálát és emlékezzetek! Sokat prédikálok e kettőről, mert hiszek abban, hogy mindegyik ugyanolyan fontos: emlékezni és emlékeztetni. Isten példává akar tenni benneteket. Azért áld meg, hogy áldássá legyetek szeretteitek és környezetetek életében! Emlékezés és emlékeztetés nélkül ez nem megy! Emlékezzetek a sok segítségre, melyet a közös út elején kaptatok, mikor szüleitek is azon fáradoztak, hogy minden gördülékenyebb, örömtelibb, könnyebb legyen! Adjatok hálát mindig, mindenért! Fontos szám a Bibliában az 50. Jelent Lélek-áradást, isteni közelséget, jelenlétet, felülről történő meglátogatottságot, változást. Kapaszkodjatok ebbe az isteni hűségbe, Lelke erejébe, mindenütt jelenvalóságába! Mert ha így tesztek, valóság lesz a közös út folytatásában is az, amiről Pál beszél: szemlélni fogjátok az Úr dicsőségét és az Úr képére formálódtok, napról-napra, dicsőségről dicsőségre!

Így legyen! Ámen.

 

Eskü, fogadalom

 

Kedves Házaspár!

 

Ígéritek-e, fogadjátok-e az Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök, igaz Isten színe előtt, hogy az 50 évvel ezelőtt tett fogadalmatokat hűen megtartjátok? Hogy akinek most Isten színe előtt kezén vagytok, szeretitek? Hogy szeretetből lettetek egymás segítőtársai, Isten törvénye szerint? Fogadtok-e egymásnak továbbra is hűséget, megelégedést, hosszútűrést? Elszenveditek-e egymást szeretetben, kitartotok-e egymás mellett egészségben, betegségben, boldog, boldogtalan állapotban?

Ha igen, feleljétek: Ígérem és fogadom!

Kezdetben

 

Isten kezdete

Az ember kezdete

A te kezdeted

Karácsony előtt döbbentem rá újra, már sokadjára, hogy egy nagyon fontos szó: KEZDETBEN, két meghatározó helyen: az első bibliai könyvben és János evangéliumában is szerepel. Mindkettő rögtön az első szó az említett könyvekben. Szeretünk az év első hónapjában ezzel a szóval foglalkozni. A kezdet mindig újat jelent. Lehetőségeket, áldásokat, reményt. Újat. Ma három kezdetről szeretnék előttetek beszélni.

Az első Isten kezdete, mely semmitől nem függ, nincs semmi azt megelőző dolog. Isten kezdete mindig tiszta, őszinte, s nem azért létezik, mert valaki kérte, akarta, kierőszakolta, hanem mert a legnagyobb, maga Isten, így látta jónak.

Isten kegyelme a folyamatos kezdet.

Isten kezdete olyan üres lap, ahol az előző lap lenyomata nem látszik. Mikor még iskolás voltam, különösen a nagyméretű üres füzetem nézett ki úgy, hogy még a harmadik oldalon is átütött az, amit az első oldalra írtam. Másnak talán nem tűnt fel rögtön, engem mégis nagyon zavart. Nem használt se radír, se más, a nyom ott maradt. Isten kezdetében meg hasonló sincs. Ha ő újat ígér, nem a régit toldozza, hanem teljesen tisztát, újat ad. Kezdetben Isten teremt. Cselekszik. Szól és tesz. Ezzel indul minden. Ezzel kezdődik a világ története, mert

A kezdet Istennél mindig cselekvés is.

Nem tanakodik, nem mérlegel, hogy egyáltalán megéri itt bármit tenni, akarni? Kell nekem plusz teher? Isten nem mérlegel, ahogy mi emberek gyakran tesszük, Ő dönt. Az emberért, az ember mellett dönt. A világért, a világ mellett dönt.

Nem tudom erről a folyton cselekvő Istenről úgy beszélni, hogy ne jusson rögtön eszembe a sokszor olyan nehezen és rosszul cselekvő ember. Nehezen, mert a mi kezdetünk sokszor más valaki aktivitását igényelné. Isten nem vár másra. Újat ígér és el is hozza. Megcselekszi. A mi kezdetünk sokszor csupán üres ígérgetés, hogy majd 2025. Január 1-től minden más lesz, csak üsse el az óra az éjfélt, majd én megmutatom mindenkinek! Aztán senki nem változik, mert a szavakat nem kíséri más, csak az álmodozás. Cselekedet biztosan nem.

A kezdet Istennél mindig valami a semmiből.

Creatio ex nihilo, ahogy a teológia első évében megtanultam. Ő képes erre. Mi pedig még az ellenkezőjét produkáljuk folyamatosan: ahol Isten épít, újat ad, ott mi hamar rombolunk, mintha szükségszerű lenne mindent visszaépíteni az életünkben. Isten a semmiből teremt magának egy világot, benne mindennel, ami kedves a szemének, amiben Ő gyönyörködni tud, mi pedig a mindenből képesek vagyunk pillanatok alatt semmit előhozni. Így volt ez az első emberpár életében is. Kaptak képzeletben egy hatalmas fehér lapot, amire annyi szépet rajzolhattak! Ők pedig egyre csak a lap közepére rajzolt tiltott fát nézték, egy idő után minden más a lapon elhalványult, s amit korábban említettem, hogy átüt a rajz akár három oldalon keresztül is, most is így lett, de ez már nem csupán őket szomorította el, hanem Istent is. Így lett a mindenből semmi. Pedig Isten épp fordítva álmodta meg és hozta létre: a semmiből a mindent.

A kezdet Istennél azt jelenti, hogy Ő abban mindig jelen van.

Örök jelenlétét takarja az, hogy Jánosnak ezzel indul a könyve: Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt. Maga Isten volt az Ige. Ebben a Kezdetben minden adott ahhoz, hogy csakis áldásokban folytatódjon és teljesedjen be a kezdés.

Istennél ilyen a kezdet. Az embereknél egészen más. Egyetlen kérdésem marad a mai nap vége felé közeledve: milyen a te kezdeted? Ha a január elseje nem is volt éppen olyan, mint amire vágytál, a holnapi nap is egy új kezdet. Az még lehet más, tiszta, szép, Istennek kedves. Ugye teszel érte, hogy a te kezdeted hasonlítson Istenéhez?

Kezdd újra, de már Vele és Benne! Hadd dobbanjon Isten szíve a tiéddel! Hadd simítson keze a tiéddel! Hadd szólaljon meg hangja a te hangodon keresztül! Hadd lépjen Ő eggyel közelebb a másikhoz, a felebaráthoz a te lépéseden keresztül!

Légy ebben te magad Isten partnere! Ámen

Egy evangélikus lelkész gondolata

A hitelesség nem belőlünk fakad. A hitelesség a Szentlélek erejének torzítatlan átbocsátása magunkon. Európa egyházának nem szélességre, hanem mélységre van szüksége.

Ézsaiás 57.

 

Füle Lajos

Értelme sincs talán még, meglehet,

hogy csendben veled beszélgetek.

Pedig, amíg formálnak ős csodák,

őrt áll nekik s neked a nagyapád,

s kérdezgeti a nagy Titoktudót:

milyen leszel, nagyon vár, csöpp utód?

Miből szövi lényednek szövetét

szellem, anyag, test-föld és lélek-ég?

Áldás leszel? Szelíd dal, halk derű?

Katáng szemű vagy gesztenye szemű?

S milyen nemű? Fiú, lány? Mondd, ki hát?

Sudár fa, vagy lehajló kis virág?

Akármilyen s akárki is leszel,

de küldetést hozol… Hiszem… hiszem!

Füle Lajos: Unoka-vallató