Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az Úr szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét. Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.) Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz.Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül! Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.
Az 50. zsoltár fájdalmas panasz, de őszinte vallomás is egyszerre. Panasz, amikor a szerző az emberekre tekint és látja, milyen üres lett hitük megélése - de vallomás, bizonyságtétel is arról, hogy Isten hív, vár magához, eldöntötte, hogy megszabadítja és megújítja az Őt kereső és megtaláló szívét, életét. Számomra ez az 50. zsoltár. Egy új kezdet nyitánya, egy prológus, aminek a folytatása, kibontakoztatása már a mi felelősségünk. Mire figyelünk, mikor ezt a zsoltárt olvassuk? Mit indít el bennünk? A panaszt, ahogy mi is a zsoltár szerzőjével együtt siratjuk azokat, akiknek megfakult a kegyességük? Vagy a hívást, a misszionáló szeretet hangját, amelyben másokat és magunkat is a mindeneket újjáteremtő Isten közelébe, lába elé hívjuk? Egyáltalán mikor tudtunk utoljára Isten mellé szeretni, imádkozni a Tőle elszakadtakat? De nem is megyek ennyire messze: amikor a mi kegyességünk lett, vált formálissá, vissza tudott-e csábítani magához Istenünk? 1. Isten hív, kér, vár: Hívj engem segítségül! Gyere közelembe! Tégy próbára! Zörgess és ajtót nyitok neked! 2. Aztán jön a következmény, mindig ugyanúgy: megszabadít az Isten. Mert irgalmas, szeret, naponta üdvözít, megment, megszabadít. 3. Te pedig ezért dicsőíted Isten. Sokszor az első kettő rendben lezajlik, de elmarad a harmadik. A szív őszinte magasztalása, hódolata, dicsőítése elmarad. Milyen csalódott lehetett a Mester, mikor a tíz meggyógy ított leprásból csak egy ment vissza Hozzá hálát adni. De aztán ránézett erre az egyre, látta hitét, örömét és máris érezhette magában, öröm van az Isten országában egyetlen megtérő bűnösön is! Ezért megy el az elkóborolt juh után. Nem azért, mert a kilencvenkilenc már nem kedves, hanem mert az az egy is értékes, kedves Istennek. Ő pedig hívogat, vár ránk rendületlenül, örök hűséggel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése