Kálvin imája

 

Az 50. zsoltár és én

Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az Úr szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét. Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.) Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz.Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül! Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását. 

 

 

Az 50. zsoltár fájdalmas panasz, de őszinte vallomás is egyszerre. Panasz, amikor a szerző az emberekre tekint és látja, milyen üres lett hitük megélése - de vallomás, bizonyságtétel is arról, hogy Isten hív, vár magához, eldöntötte, hogy megszabadítja és megújítja az Őt kereső és megtaláló szívét, életét. Számomra ez az 50. zsoltár. Egy új kezdet nyitánya, egy prológus, aminek a folytatása, kibontakoztatása már a mi felelősségünk. Mire figyelünk, mikor ezt a zsoltárt olvassuk? Mit indít el bennünk? A panaszt, ahogy mi is a zsoltár szerzőjével együtt siratjuk azokat, akiknek megfakult a kegyességük? Vagy a hívást, a misszionáló szeretet hangját, amelyben másokat és magunkat is a mindeneket újjáteremtő Isten közelébe, lába elé hívjuk? Egyáltalán mikor tudtunk utoljára Isten mellé szeretni, imádkozni a Tőle elszakadtakat? De nem is megyek ennyire messze: amikor a mi kegyességünk lett, vált formálissá, vissza tudott-e csábítani magához Istenünk? 1. Isten hív, kér, vár: Hívj engem segítségül! Gyere közelembe! Tégy próbára! Zörgess és ajtót nyitok neked! 2. Aztán jön a következmény, mindig ugyanúgy: megszabadít az Isten. Mert irgalmas, szeret, naponta üdvözít, megment, megszabadít. 3. Te pedig ezért dicsőíted Isten. Sokszor az első kettő rendben lezajlik, de elmarad a harmadik. A szív őszinte magasztalása, hódolata, dicsőítése elmarad. Milyen csalódott lehetett a Mester, mikor a tíz meggyógy ított leprásból csak egy ment vissza Hozzá hálát adni. De aztán ránézett erre az egyre, látta hitét, örömét és máris érezhette magában, öröm van az Isten országában egyetlen megtérő bűnösön is! Ezért megy el az elkóborolt juh után. Nem azért, mert a kilencvenkilenc már nem kedves, hanem mert az az egy is értékes, kedves Istennek. Ő pedig hívogat, vár ránk rendületlenül, örök hűséggel...

Áldást hoz...

 A csendes ragaszkodás áldást hoz.

(Márkus Mihály esperes)

Steinbach József gondolata

 ...aki a napba néz, annak ragyog az arca, de valójában nem az arca ragyog, hanem a nap fénye az arcán, így aki az arcára néz, látja ezt a ragyogást, míg végül maga is kénytelen a fényforrás felé fordulni, megfordulni, „hátra arcot” végezni, megtérni!

Novemberi imádság

 

Megtartó Istenünk, erőnk, támaszunk, szabadításunk! Hálaadással és magasztalással csendesedünk el Előtted egy újabb hónap elején, mely egyedül a Te kegyelmed jeleként lehetett a miénk. Áldunk azért, hogy elcsendesíted háborgásainkat, hogy a Te szereteted tengerében fürdőzhetünk naponként. Hamarabb tudod, mint bárki körülöttünk, mennyi fájdalom és veszteség van bennünk, s Te azokról is pontosan tudsz, amiket mások nem vesznek észre rajtunk. Tudod, mennyi emléket é
s sebet viszünk Eléd ebben az utolsó előtti hónapban. Nálad van a vigasztalás! Nem csupán elkészíted, hanem el is hozod nekünk. Mellénk, s még közelebb, a szívünkbe. Magasztalunk azért, amit most még csak homályosan látunk, de egykor majd színről színre. Köszönjük, hogy valóban a legjobbat akarod teremtményeid életében, bocsáss meg, amikor ezt nem vagyunk képesek meglátni, felismerni, s nem tudunk ebben megbékélni! Tudjuk jól, hogy minden könnyet letörölsz, erre kérünk novemberünk egészében, hogy jöjj közel, maradj velünk, mert nincs másban reménységünk, egyedül Benned! Ez azonban a legtöbb, amit nekünk ajándékozhatsz atyai szívedből. Vigasztalj minket, Urunk, mert vigaszodra és áldásodra várunk! Készíts szállást magadnak az életünkben, a szívünkben, a hitünkben! Ma és minden napon ölelj át bennünket! Ámen.

Eszetekbe juttatom az evangéliumot.

 

Tanári bibliaóra


1 Korinthus 15,1
„Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.”

Kedves Testvérek,
Szeretett Pedagógusok!

Rengeteg kérdés eszembe jutott a hallott igei mondat kapcsán. Ilyenek: Mit kell eszünkbe juttatni? Kinek? Milyen okból? Milyen céllal? Milyen érzés ez nekünk? Milyen érzés annak, aki ezt meglépi felénk? Egyáltalán miért teszi? Kötelességből? Feladatként? Belső indíttatásból, szeretettel vagy ellenkezőleg, kioktató hangon? Engem mostanában kellemetlenül érint, ha számomra evidens dolgokat 2-3x eszembe juttatnak. Pedig megtörténik- akkor is, ha nekem ez nem tetszik. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy még ennyit se néznek ki belőlem, hogy 1-2 fontos dolgot képes vagyok a fejemben tartani.

Azt mondja Pál a kiemelt mai bibliai mondatban: eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot. Ki mondja ezt? Az, aki - miután személyesen is találkozott az Evangéliummal, Isten Jó Hírével, Krisztussal magával, mindig erre alapozott mindent. Akinek az életét, a gondolkodását, az indulatait ez az evangélium teljes egészében, gyökerestől megváltoztatta, és arra vágyik, hogy mások, minél többen átélhessék ugyanezt. Kiknek mondja? Azoknak, akiknek minden más előtt és felett erre van igazán szükségük: az evangéliumra tekinteni. Arra, egyedül arra alapozni.

Sok probléma volt ugyanis a korinthusi gyülekezetben, pedig azzal kezdi Pál a levelét, hogy ez egy meggazdagított gyülekezet: 1,5. ŐBENNE MEGGAZDAGODTATOK MINDENBEN. Sőt, azt is írja rögtön a levele elején: nincs hiányotok semmilyen kegyelmi ajándékban. Aztán jön a problémák kifejtése, mert az világos, hogy Krisztus népe sem mentes a viharoktól:

szakadás


pártoskodás


dicsekvés


viszálykodás


gőg


paráznaság


pereskedés


szabadosság


pogány szokások beáramlása


úr-szolga viszony kérdése


gyülekezeti rend


úrvacsora


társadalmi rétegek feszültségei

Van persze egy gyönyörű rész, az ismert 13. fejezet a ♥️himnusszal, de előtte és utána csak a problémás területeket és azok megoldásainak útját vizsgálja az apostol.

Aztán eljut a 15. részhez, amely teológiailag is csúcspont, csúcstétel: a feltámadás gondolatát fejtegeti. S kezdi a legfontosabbal: eszükbe akarja juttatni az evangéliumot. A Zsidókhoz írt levél nagy kérése jön elém ezen a helyen: Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére…

Ez a Jézus is arról beszél szeretett tanítványi seregének, hogy mennyire fontos az emlékeztetés: A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

Ha Isten Szentlelke eszünkbe juttat mindent, amit Isten megígért és Fiában bizonyított nekünk, egészen más szemmel nézünk majd az életünk buktatóira, próbáira, hovatovább: kudarcaira is!

Eszetekbe juttatom, írja Pál, de nem azért, mert teljesen elfeledték és kifordultak magukból. Nem azért, hogy kioktassa őket, mintha ő olyan tökéletes hívő lenne, hisz azt is írja magáról, hogy bűnösök közt ő az első.

Az oka az, hogy elfeledték, milyen az, amikor az evangélium tüze melegíti át az embert. Langyosak, s az ilyenekre maga Isten mondja, hogy kiköpi a szájából. Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. A cél pedig az, ami az okkal is összefügg: hogy minden dolgunk, döntésünk, tettünk és szavunk, mindenünk alapja az evangélium maga legyen.

Talán benneteket, pedagógusokat, a templom tornya vagy az osztálytermekben lévő igei üzenet mindig emlékeztet arra, ki és mi az életünk alapja, honnan érdemes indulnunk, amikor egy újabb nap adatik ajándékként. Ma az apostol is üzen: én is eszetekbe juttatom! Halljuk hát meg az örömhírt és erősödjünk meg ebben: Isten nem a bűneinket, a kigondolt, elmulasztott, kimondott vagy megtett vétkeinket nézi, hanem naponként eszünkbe juttatja az evnagéliumot, hogy van megújulás, van vigasz, van folytatás, Benne van beteljesedés!
Legyen ebben örömünk, erőnk és áldásunk ma is!
Ámen

Kiárad

 Végül kiárad ránk a lélek a magasból.

Ézsaiás 32,15

Nézegettem a teremtés hete három kulcsszavát. Elbukás. Megtérés. Újjáteremtés.

Aztán megláttam a harmadik nap, vagyis a mai nap szavát, Lélek, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Számomra a hármat ez köti össze. Ez az erő, ez a személy, ez az élő Lélek. Isten Lelke.

Mert ha Ő nem jön közel, ha nem dobbantja meg a szívem, ha nem szembesít az óemberrel, ha nem mutatja meg tiszta tükörként, hol rontottam el, hol és mikor távolodtam el Istentől, akkor soha nem szembesülök azzal a ténnyel, hogy elbuktam. Nem elbotlunk, mert az csak egy pillanatra szól. Elbukunk - és ez egy életen át kísér minket, nyoma van bennünk. De minden elbukás egy áldott lehetőség a változásra. Minden elbukás emlékeztető arra, hogy lehet Isten nélkül élni, de akkor pont olyanok leszünk, mint a tékozló fiú a jézusi példázatban. Elbukunk, de ez nem a vég. Ott ülünk a mélyben, de jön valaki, aki felemeli a tekintetünket. Aki emlékeztet arra, hogy nem csupán test vagyunk, hanem valaki ebbe a testbe saját lelkéből lehelt.

A megtérés a második szavunk. Ez az a pillanat lehetett a tékozló fiú történetében, amikor elindult haza, vissza a szülői házba, vályútól az otthonig. Nem a vályú mellett ülve jutott el ide, hanem útközben hazafelé. S ahogy ment haza, egyre hevesebben dobogott a szíve. Mert a megtérés nem egy pillanat, hanem folyamatos vágyódás, kijózanító lelki és szellemi változás. Valami radikális fordulat, ami elkezdődik és kitart egy életen át. Ehhez is Isten Lelke kell, mert Ő jobban vár, mint amennyire mi várunk rá. És jobban is keres, mint amennyire mi Őt. A megtérés találkozás Istennel. Naponta, Lélek által.

S végül az újjáteremtés. Az a jó, hogy a teremtés hetén nem csupán a Föld teremtése áll előttünk, hanem az ember újjáteremtése is. Ez is csak a Lélek által lehetséges. Jézus azt mondja, felülről, újonnan kell születnetek. Hogy megy ez végbe? Kiárad ránk a Lélek a magasból. Isten megálmodta, megígérte és megcselekedte. Elküldte Lelkét, hogy erősítsen, vigasztaljon, tanítson, örömre vezessen. Hogy összekössön minket Vele.

Ma, amikor a zene és az idősek világnapja is van, legyünk hálásak ezért a lélekért!