Eszetekbe juttatom az evangéliumot.

 

Tanári bibliaóra


1 Korinthus 15,1
„Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.”

Kedves Testvérek,
Szeretett Pedagógusok!

Rengeteg kérdés eszembe jutott a hallott igei mondat kapcsán. Ilyenek: Mit kell eszünkbe juttatni? Kinek? Milyen okból? Milyen céllal? Milyen érzés ez nekünk? Milyen érzés annak, aki ezt meglépi felénk? Egyáltalán miért teszi? Kötelességből? Feladatként? Belső indíttatásból, szeretettel vagy ellenkezőleg, kioktató hangon? Engem mostanában kellemetlenül érint, ha számomra evidens dolgokat 2-3x eszembe juttatnak. Pedig megtörténik- akkor is, ha nekem ez nem tetszik. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy még ennyit se néznek ki belőlem, hogy 1-2 fontos dolgot képes vagyok a fejemben tartani.

Azt mondja Pál a kiemelt mai bibliai mondatban: eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot. Ki mondja ezt? Az, aki - miután személyesen is találkozott az Evangéliummal, Isten Jó Hírével, Krisztussal magával, mindig erre alapozott mindent. Akinek az életét, a gondolkodását, az indulatait ez az evangélium teljes egészében, gyökerestől megváltoztatta, és arra vágyik, hogy mások, minél többen átélhessék ugyanezt. Kiknek mondja? Azoknak, akiknek minden más előtt és felett erre van igazán szükségük: az evangéliumra tekinteni. Arra, egyedül arra alapozni.

Sok probléma volt ugyanis a korinthusi gyülekezetben, pedig azzal kezdi Pál a levelét, hogy ez egy meggazdagított gyülekezet: 1,5. ŐBENNE MEGGAZDAGODTATOK MINDENBEN. Sőt, azt is írja rögtön a levele elején: nincs hiányotok semmilyen kegyelmi ajándékban. Aztán jön a problémák kifejtése, mert az világos, hogy Krisztus népe sem mentes a viharoktól:

szakadás


pártoskodás


dicsekvés


viszálykodás


gőg


paráznaság


pereskedés


szabadosság


pogány szokások beáramlása


úr-szolga viszony kérdése


gyülekezeti rend


úrvacsora


társadalmi rétegek feszültségei

Van persze egy gyönyörű rész, az ismert 13. fejezet a ♥️himnusszal, de előtte és utána csak a problémás területeket és azok megoldásainak útját vizsgálja az apostol.

Aztán eljut a 15. részhez, amely teológiailag is csúcspont, csúcstétel: a feltámadás gondolatát fejtegeti. S kezdi a legfontosabbal: eszükbe akarja juttatni az evangéliumot. A Zsidókhoz írt levél nagy kérése jön elém ezen a helyen: Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére…

Ez a Jézus is arról beszél szeretett tanítványi seregének, hogy mennyire fontos az emlékeztetés: A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

Ha Isten Szentlelke eszünkbe juttat mindent, amit Isten megígért és Fiában bizonyított nekünk, egészen más szemmel nézünk majd az életünk buktatóira, próbáira, hovatovább: kudarcaira is!

Eszetekbe juttatom, írja Pál, de nem azért, mert teljesen elfeledték és kifordultak magukból. Nem azért, hogy kioktassa őket, mintha ő olyan tökéletes hívő lenne, hisz azt is írja magáról, hogy bűnösök közt ő az első.

Az oka az, hogy elfeledték, milyen az, amikor az evangélium tüze melegíti át az embert. Langyosak, s az ilyenekre maga Isten mondja, hogy kiköpi a szájából. Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. A cél pedig az, ami az okkal is összefügg: hogy minden dolgunk, döntésünk, tettünk és szavunk, mindenünk alapja az evangélium maga legyen.

Talán benneteket, pedagógusokat, a templom tornya vagy az osztálytermekben lévő igei üzenet mindig emlékeztet arra, ki és mi az életünk alapja, honnan érdemes indulnunk, amikor egy újabb nap adatik ajándékként. Ma az apostol is üzen: én is eszetekbe juttatom! Halljuk hát meg az örömhírt és erősödjünk meg ebben: Isten nem a bűneinket, a kigondolt, elmulasztott, kimondott vagy megtett vétkeinket nézi, hanem naponként eszünkbe juttatja az evnagéliumot, hogy van megújulás, van vigasz, van folytatás, Benne van beteljesedés!
Legyen ebben örömünk, erőnk és áldásunk ma is!
Ámen

Kiárad

 Végül kiárad ránk a lélek a magasból.

Ézsaiás 32,15

Nézegettem a teremtés hete három kulcsszavát. Elbukás. Megtérés. Újjáteremtés.

Aztán megláttam a harmadik nap, vagyis a mai nap szavát, Lélek, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Számomra a hármat ez köti össze. Ez az erő, ez a személy, ez az élő Lélek. Isten Lelke.

Mert ha Ő nem jön közel, ha nem dobbantja meg a szívem, ha nem szembesít az óemberrel, ha nem mutatja meg tiszta tükörként, hol rontottam el, hol és mikor távolodtam el Istentől, akkor soha nem szembesülök azzal a ténnyel, hogy elbuktam. Nem elbotlunk, mert az csak egy pillanatra szól. Elbukunk - és ez egy életen át kísér minket, nyoma van bennünk. De minden elbukás egy áldott lehetőség a változásra. Minden elbukás emlékeztető arra, hogy lehet Isten nélkül élni, de akkor pont olyanok leszünk, mint a tékozló fiú a jézusi példázatban. Elbukunk, de ez nem a vég. Ott ülünk a mélyben, de jön valaki, aki felemeli a tekintetünket. Aki emlékeztet arra, hogy nem csupán test vagyunk, hanem valaki ebbe a testbe saját lelkéből lehelt.

A megtérés a második szavunk. Ez az a pillanat lehetett a tékozló fiú történetében, amikor elindult haza, vissza a szülői házba, vályútól az otthonig. Nem a vályú mellett ülve jutott el ide, hanem útközben hazafelé. S ahogy ment haza, egyre hevesebben dobogott a szíve. Mert a megtérés nem egy pillanat, hanem folyamatos vágyódás, kijózanító lelki és szellemi változás. Valami radikális fordulat, ami elkezdődik és kitart egy életen át. Ehhez is Isten Lelke kell, mert Ő jobban vár, mint amennyire mi várunk rá. És jobban is keres, mint amennyire mi Őt. A megtérés találkozás Istennel. Naponta, Lélek által.

S végül az újjáteremtés. Az a jó, hogy a teremtés hetén nem csupán a Föld teremtése áll előttünk, hanem az ember újjáteremtése is. Ez is csak a Lélek által lehetséges. Jézus azt mondja, felülről, újonnan kell születnetek. Hogy megy ez végbe? Kiárad ránk a Lélek a magasból. Isten megálmodta, megígérte és megcselekedte. Elküldte Lelkét, hogy erősítsen, vigasztaljon, tanítson, örömre vezessen. Hogy összekössön minket Vele.

Ma, amikor a zene és az idősek világnapja is van, legyünk hálásak ezért a lélekért!

Max Lucado

 Nem tudjuk irányítani a világot, de rábízhatjuk Istenre.

 

Charles Spurgeon mondta

 

Nincs más vallás az ég alatt, csak Isten evangéliumi Igazsága, amely a jelen üdvösséget tanítja!

Lehetetlen

 

Hála neked, Uram Jézus - ismeretlen szerző

Hála neked, Uram Jézus: 

mindenért, amit megadtál,

mindenért, amit elvettél, 

mindenért, amit megbocsátottál, 

mindenért, amit megakadályoztál, 

mindenért, amit megengedtél, 

mindenért, amit megelőztél, 

mindenért, amit ajándékul adtál, 

a miattam, helyettem, érettem

hordozott keresztedért, és 

a hajlékért, amit a mennyben 

nekem elkészítettél.

El nem múló örök hála neked, 

Uram Jézus, hogy engem is

szeretetedbe fogadtál!

Hűtlen és hűséges pásztorok

 

Ezékiel 34,9-10a

“Ezért ti, pásztorok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr: Én most a pásztorok ellen fordulok, és számon kérem tőlük a nyájamat.”

 

Szó szerinti és átvitt értelemben is meghatározó a pásztorkodás a Szentírásban. Szó szerint azért, mert megélhetési forrásként alapvető munkának számított, átvitt értelemben pedig a vezetők, szolgálattevők is annak számítottak. A mai szakasz, a 34. fejezet, kiábrándítóan kezdődik, majd páratlan isteni ígérettel folytatódik - az már a holnapi rész lesz, ma még a szomorú valóság áll előttünk. Böjti időben járva, Istenünk nekünk is ugyanolyan lelkülettel szól, mint a prófétai korban, ugyanúgy üzen, mérlegre tesz, felénk fordul / csak remélem, hogy nem ellenünk / és bizony bennünket is számon kér.

Nem hiába írja János az első levelében: nagyobb a mi szívünknél és mindent tud -> a jót is, amivel nem szabad kérkednünk, de a rosszat is, a bűnt, amit oda kell vinni Elé!

Amíg a jó pásztor megérkezik és elkezdi uralkodását, Isten nem hagyja szó nélkül a hűtlen pásztorok lelkületét, “munkásságát”. Sok rosszat megtudunk a vezetőkről, akikre sokak bízattak. Azért mondjuk így, mert társadalmi-és vallási vezető rétegnek egyaránt szól ez a szakasz. Egy bibliamagyarázó így fogalmaz: Ezékiel idejében a pásztorok ragadozókká váltak. Ezt a ragadozói hozzáállást részletezi a próféta, s mielőtt - nem is olyan sokára - a kettős örömhírről beszélne: 1) jön a jó pásztor, ki megemlékezik az elfeledtekről, 2) Isten a kőszív helyére hússzívet ad, új szív és új lélek lesz az Úr ajándéka Övéinek, előtte még itt a fájó, kemény valóság:

a pásztor magát legelteti. Nem foglalkozik a rá bízott nyájjal. Legyen szó királyról, papról, prófétáról, vagy akár a legszűkebb körre, a családra gondolva, a családfőről, mindig veszély és kísértés ez: magam legeltetem, az én igényeim, az én szükségleteim fontosak, minden egyéb csak ezután jön (már ha jön). Istennél viszont ez teljesen másként van! Ő soha nem egyénben, mindig közösségben gondolkodik! Képzeljünk magunk elé egy táblát, aminek egyik oldalán az Ezékiel 34-ben olvasható hűtlen pásztorok szerepelnek, belőlük is néhány kicsit sem kedves fogalom: hűtlenség, korrupció, zsarnokság, kizsákmányolás, énközpontúság, hatalmi visszaélések, önzés, ravaszkodás. Van azonban a táblának másik oldala is, ahol a János 10 alapján ezek találhatók: szeretet, gondoskodás, bizalom, oltalom, vezetés, hűség, támasz, önfeláldozás, elköteleződés, jövőkép. Míg az egyik oldalon azt látjuk, hogy az én mindig sokkal fontosabb, mint mások, addig a másik oldalon éppen fordítva van ez. A másik oldal, János 10, a jó pásztort állítja elénk, példaként. Ő nem hűtlen pásztor. Ő ismeri, szereti, vezeti, óvja a rá bízott nyájat. Nevén szólítja azt, aki rá van bízva, az pedig meghallja és követi hangját. Jézus önvallomásában megtaláljuk mindazt, ami a mai szakaszban, szakaszból hiányzik. Isten rendje, szándéka, terve nem ez. Fel is emeli ellene szavát. Szól, fordul, számon kér, de majd kegyelmez is. Többé ők maguk nem lehetnek pásztorok, de lesz pásztor felettük!

Szomorú belegondolni, hogy ezek a pásztorok a prófétai korban duplán, sőt triplán is kudarcot vallottak: 1) hűtlenek Istennel szemben 2) hűtlenek a nyájjal szemben 3) hűtlenek saját magukkal szemben, hiszen képtelenek saját hivatásukat, szolgálatukat betölteni. Arcul köpik saját elhívásukat. Valaki - a LEGnagyobb - odaállította őket, ahol segíteni, vezetni, támogatni, példává válni kellett volna, de elbuktak, mert épp az ellenkezője valósul meg; a 10. versben ezt találjuk: megeszik a nyájat. Sok Ezékiel prófétánál a képes beszéd. Sok hasonlatot, példázatot használ - mai szakaszunk is ilyen. Kizsigerelik, leuralják, semmibe veszik azokat, akikről gondoskodni kellene, mert ez lenne Isten célja velük. A másikkal, a másikért lenni. Ehhez képest a kegyetlen valóság ez: erőszakosan és kegyetlenül uralkodnak rajtuk.

Préda lett a nyáj. S ebben hatalmas felelőssége volt a pásztoroknak, akik hagyták, engedték ezt, hogy ez az állapot beállhasson. A pásztor őriz, felügyel, elhárítja a veszélyt, terelget, szeret, törődik, gondoskodik a keze alatt lévőkről. Hogy mi a valóság akkor? A vezetők korruptak, a nép nyomorog. S mi van a kettő között? Hol tud ez a kettő úgy összekapcsolódni, hogy abból gyógyulás legyen? Isten terve, kegyelme és jósága a kapocs, mert ez az állapot még nem a vég! Nagyon mély, fájdalmas és kilátástalan ez a helyzet, de Isten már látja azt, amit a hűtlen pásztorok és a nyomorúságban rekedt nép még nem: LESZ változás. Ez a változás Isten akarata. Ő maga jön el népe közé. Erről már a folytatás beszél, a 11. verstől.

A mai szakaszunk nagy szava a hűség. Hűség Istenhez, másokhoz, önmagunkhoz, a szolgálatunkhoz. Sokféle jelzőt aggatunk másokra és magunkra is. Ha most csak egyetlen szót, jelzőt lehetne, vajon a hűség lenne az? Adja Istenünk, hogy soha ne hűtlen, hanem mindig hűséges pásztorai lehessünk, akiket használni tud és fog is üdvözítő tervében! Ámen