Eddig hidegen hagyott a febr.14. Most azonban megríkat. Bár ez egyáltalán nem tűnik fel, mert egész nap könnyezem a meghűlés miatt. De a holnapi napot már ma "elsiratom". Számomra minden hónap 14. különleges, csodálatos. Mert 3 éve és -holnap- 2 hónapja minden 14-ét egy apró gesztussal, egy az átlagosnál is szorosabb öleléssel, egy őszinte, szerető mosollyal koronáztunk meg. De holnap minden más lesz. Majdnem 200 km választ el a Páromtól, és bár töltöttünk már távol egymástól hónapokat is, mégis elég nehezen viselem, hogy csak telefonon tudunk beszélni egymással. Erős hitem van. Erősen hiszek abban, hogy ha Istennek kedves az életem, az "életünk", akkor megtart minket abban a hármas kötelékben. Ha eleve másképp döntött életemről, akkor azt is elfogadom. Úgy kezdtem ezt az egészet, ahogy azóta is teszem: imádságaimban szüntelenül odaviszem Isten elé ezt a nagy szerelmet, ami 3 év alatt csak erősödött. Részemről mindenképpen. És ahogy kezeinek szorításából és tekintetéből kivettem, részéről is. És most itt vagyok, egyedül, persze mégsem teljesen egyedül, mert Ő, Akire leginkább szükségem van, mindig mellettem van és megerősít. Ez a szerelem pedig, ami most gombócként mardossa a torkom, nem akar lanyhulni. Nem is hagyom. Az őrültek hevével tudok ragaszkodni. Még ennyi pofon után is. Talán éppen azok miatt. És nem ragaszkodnék, ha nem látnám értelmét. De ettől még igenis félek. A hűségben és a szerelemben biztos vagyok. De a távolság -közhelyek ide vagy oda- igenis fáj. Persze ezzel jár a "felnőtt élet". Én itt "dolgozom", ő Pápán, fizikai munkát. És tudom, hogy bugyuta dolog, de akkor is megkérdem tőle minden nap: szeretsz még? És eszembe jut Amy Winehouse, kedvenc énekesnőm dalának címe:
Will you still love me tomorrow?
Remélem. Szeretném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése