Egész nap könnyezem a megfázás miatt. És ahogy egyre csak folynak le a könnyeim az arcomon, az egyik pillanatban, ahogy letörlöm az egyik könnycseppet, arra gondolok, vajon lesz-e valaha egy picike élet, egy isteni, apró csoda, aki majd helyettem teszi ezt meg...?... Nagyon sokszor eszembe jut, hogy gyerekként, tiniként, azt gondoltam, 28 évesen már biztosan lesz gyermekem. Ehhez képest... Még férjem sincs, nem hogy gyermekem... Egyetemváltás, szülőkről való leszakadás, Kedvestől való eltávolodás. És emberileg nézve ordítani tudnék a fájdalomtól, hogy még mindig egy helyben topogok, de valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon hálás vagyok! Mindezek ellenére is. Se saját ház, se az azt jelenlétükkel és hangjukkal betöltő gyerekek, se szerető férj, aki egy hosszú nap után átölel. Mégsem vagyok elégedetlen. Mert ha az lennék, nem tudnám a már eddig is megtapasztalt áldásokat, apró csodákat megköszönni Istennek. Nem szégyen, hogy még mindig tanulok. Nem szégyellem, hogy még nincs családom, mert nekem mindenre meg kell érnem. Mennyire utáltam ezt szót... Érés... Istennek különös gondja van rám. Mert az a hivatás, amit választottam, amire hiszem, hogy Ő akar állítani engem, még vár rám. És ha ezt nem veszítem szem elől, nincs okom a szomorkodásra. Egyedül vagyok. Csend van. 15 napja új helyen, egy idegen városban, ami egyre kevésbé tűnik idegennek és félelmetesnek. És nincs gyerek, nincs férj, még kutyám sincs. De Isten JELENléte betölt. Ez az én böjti időszakom. Tele kérdéssel és a jövőre való rácsodálkozással. És bizalommal. És hittel. És örömmel. És vággyal, hogy mindezeket Istenem megadja majd...A KELLŐ IDŐBEN. Mert irgalma és szeretete igen nagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése