Szolgálatok, konzultáció, jogosítvány elkezdése, magány, pezsgés, újra magány, s mindez újra és újra, elölről. Felőröl. Vagy legalábbis azt hiszem sokszor. Kaptam ma egy kérdést: mi az, amit nem szeretek Kaposvárban? Nem teketóriáztam a válasszal, azt mondtam, amit érzek:a magány. Hogy egyedül vagyok. Hogy már a Kedvesem is azzal fogad egyetlen hónap távollét után, amikor valóban nem tudtuk megoldani egy napra sem a találkozást, hogy úgy érzi néha, mintha nem is lenne barátnője. Mintha nekem olyan könnyű lenne...Persze tudom én, hogy ez is egy állapot, hogy júniusban diplomázom és onnan minden más lesz (még ha jobb nem is,de hogy más,abban biztos vagyok), de ez a tény nem változtat azon a szomorú tényen, hogy egyedül vagyok. Egyedül a kételyeimmel, kérdéseimmel, család, szerelem és barátok nélkül.Oké, kell a csend, kell a magány, hogy újra magamra találhassak, hogy a szolgálatokra is csendben, mélyen fel tudjak készülni, de én sosem voltam gubbasztós, félrehúzódó típus. És ez megy hónapok óta. Néha nagyon jó, szükséges, máskor meg szét tudna robbanni a szívem a fájdalomtól, hogy egyetlen Társam maga Isten. Ami persze azt is jelenti, hogy roppantmód hálás vagyok ezért, hisz a lehető leghűségesebb Társat kaptam magam mellé. Aki soha el nem hagy. Akihez akkor is szólhatok, ha emberekhez nem tudok. (Elég gyakran, teszem hozzá.) Ez a reményem. Az örömöm a magány szorításában is. De félek. Félek attól, ami bármelyik napon bekövetkezhet. Hogy az, akit annyira szeretek, akihez 1 hónap híján 4 (!) éve ragaszkodom, egy adott pillanatban közli velem, hogy akkor ennyi volt. Hogy ez így nem kell tovább. Hihetetlen számomra, hogy egy emberen belül ennyi érzés, méghozzá ennyi különféle érzés meg tud bújni. Nem gondoltam, hogy én leszek ez az ember...
